Több száz éves távlatban a ház körüli gazdálkodás lényege az önellátás volt. Tették ezt őseink úgy, hogy nemcsak megtermeltek, de hasznosítottak is minden terméket és mellékterméket. Később a városok kialakulásával létrejött egy olyan társadalmi réteg, ami már nem termelt csak fogyasztott, és ez hívta életre az eladásra szánt termelést. Rohamléptekben haladt a hatékonyság növelése, majd a specializált termelés. Az egy tulajdonban lévő mind’ nagyobb birtoktestek túltermelése révén megindult a külkereskedelem is. Nagyjából 7-től egészen a 19. századig ez a gazdálkodási forma volt a legmeghatározóbb, és mindvégig úgy, hogy a zömében vidéken élő lakosság tartott kisebb-nagyobb számban háztájit. Majd a világháborúk alapjaiban felborították az akkori társadalmi rendet. Az éhező városi lakosság a vidékiekhez fordult – ekkoriban egy zsák lisztért vagy egy oldal szalonnáért vagyonokat lehetett kapni.
De megjelent a városi állattartás is: udvarokon, gangokon, pincékben, sőt erkélyeken is próbáltak állatot tartani, több-kevesebb sikerrel.
Később a TSZ-szervezés és a koncentrált állattartás végleg megszüntette a hagyományos ház körüli állattartást, sőt, a beszolgáltatási törvény után a falusi lakosságnak meg kellett ismernie a feketevágás fogalmát is. A gulyáskommunizmus évtizedeiben már engedték, sőt támogatták a háztáji gazdálkodást, mi több, a helyi TSZ gyakorta illetményföldet, takarmányt, hízóalapanyagot adott a soványka fizetés kiegészítéseként. Ehhez társult az állami felvásárlási rendszer kiépítése is. Ahogyan dr. Seregi János professzor ezzel kapcsolatban fogalmazott:
„Kialakult az a csak kívülről tetszetős rendszer, amikor egy ember két bőrt nyúzhatott le magáról: hajnaltól reggelig a háztáji, napközben a téesz, este megint a háztáji – és így ment 365 napon keresztül.”
Aztán a viszonylagos jólét életmódváltást eredményezett, egyre kevesebben akartak egész éven át a jószág mellet dolgozni, az istálló helyére garázs került, tyúkudvar helyett gyep lett. A kegyelemdöfést aztán az uniós csatlakozással megszigorodó élelmiszer-biztonsági, nyomonkövethetőségi elvárások hozták, amely tönkretette a háztájiban megtermelt áruk felvásárlásának vagy piacra vitelének csaknem minden lehetőségét. A kereskedelem átalakulása, valamint a sokat emlegetett globalizáció révén argentin marhahúst, lengyel tojást, spanyol szőlőt vásárolhatunk az üzletben – olcsón. Ám a világ változik, és újra éledezni látszik, amit már eltűntnek gondoltunk…
A globalizáció néhány évtized alatt uralma alá hajtotta a teljes világgazdaságot. Ezt az átlagember torkán úgy sikerült lenyomni, hogy a megszokott árakat és az alacsony inflációt – tehát a viszonylagos jólétet – ezzel lehet fenntartani.
Számos gondolkodó azonban már az ezredforduló előtt felhívta a figyelmet arra, hogy ez a folyamat inkább egyfajta modern rabszolgasághoz, alacsony színvonalú élethez vezet.
Mindezeket a hangokat eddig elnyomták a tőkeérdekek szószólói, ám jött egy rendkívüli helyzet: a koronavírus-járvány miatt napok alatt leállt a légi közlekedés, töredékére esett vissza a vízi, vasúti és közúti áruforgalom, és lám, a világ mégsem állt meg. Claus Leggewie német politológus, a Tageszeitungban publikált cikkében úgy vélekedik, hogy a koronavírus okozta válság lehetőséget teremt a globalizáció újragondolására. Gazdaságilag és ökológiailag is üdvözítőnek tartja a folyamatot, mindezek „melléktermékeként” pedig egyre nagyobb jelentőséget gondol a helyben megtermelt áruknak.
„Most az Európai Unió tagországaiban csendes dezintegráció zajlik” – fogalmazott Éder Tamás, a Húszszövetség elnöke egy interjúban – tehát az utóbbi években egyre erősebbek lettek a nemzeti szabályozások agrárpolitikai ügyekben. Az alakulóban lévő közös agrárpolitika is egyre több helyen kezdi elveszteni közösségi jellegét, és mindinkább nemzeti megoldásokat keres. Egyre több az unióban az olyan protekcionistának minősített kezdeményezés, amely nem elégszik meg az árun feltüntetett „Made in EU” felirattal, hanem elvárná a származási ország pontos megjelölését is. Mindezekre csak ráerősített a koronavírus-járvány keltette bizonytalanság, ezek eredőjeként pedig erősödik a lokális ellátás szerepe, az ellátási lánc több szereplője is jobban érdeklődik a helyi termékek iránt – közülük is elsősorban a fogyasztó. Ez a trend a következő néhány évben biztosan folytatódik.
Változás a gondolkodásban
Mindezek persze csak kényszer szülte erények, valódi változás csak akkor lehetséges, ha az emberek gondolkodásban is megindul a jelen helyzet és az abban rejlő folyamatok átértékelése.
Ennek csírái eddig is megvoltak, hiszen – főként fiatalok egy csoportjai – egyre többen gondolták úgy, hogy ismét piacra, sőt, személyesen a termelőhöz járnak bevásárolni, esetleg vidékre költöznek egy más fajta életstílus reményében.
Ennek magva a tudatosság, részben a saját és családjuk egészségéért érzett felelősség, másfelől egy etikusabb kereskedelmi megoldásba vetett hit. Ők még kevesen vannak, de tekintve, hogy ez az értékválasztás pillanatnyilag generációs kérdésnek tűnik, lehetséges, hogy a későbbiekben a fogyasztók közül többen is ezt az életvitelt választják. Hogy ez az optimizmus nem légből kapott, azt Ausztria példája bizonyítja, ahol a kis- és háztáji termelésből származó áruk felhasználása vagy közvetlen vásárlása az élelmiszerpiac 6-8 százalékát teszi ki. De a gondolkodásmód megváltozása a járvány okán megindult azoknál is, akiknek családja (szülők, nagyszülők) korábban tartottak, vágtak állatot és ez – akkor még észrevétlenül – jelentett egy jelentős ellátás-biztonságot. A járvánnyal ez a biztonságérzet veszett oda.
Mivel lehet kezdeni?
Az első kérdés, ha valaki háztáji állattartásba kezd, hogy milyen állattal próbálkozzon. A lovat vagy szarvasmarhát gyorsan le lehet venni a listáról, mert ezen állatok megvásárlása, tartása nagy költséggel jár, megfelelő szakértelem híján pedig hamar irreálisan drága lehet.
A sertéstartás elsőre kézenfekvőnek tűnhet, de itt is a hiányzó szakértelem, a helyi állattartásra vonatkozó előírások, esetleg a környezetvédelmi elvárásoknak való megfelelés, vagy az értékesítés nehézségei hamar kedvét szegheti a gazdának.
Kivétel ez alól talán a mangalica tartása lehet, ahol a tartás kevesebb odafigyelést igényel, mint egy fehér hússertés esetében, míg az értékesítési csatornák sokkal jobban bejáratottabbak. A kiskérődzők tartása már inkább elgondolkodtató. Itt akadály lehet, hogy a juh- és a kecskehús nem része egy átlag magyar étrendjének. Ha pedig a felesleget értékesíteni szeretné valaki, akkor azzal kell szembesülnie, hogy az ágazat exportorientáltsága miatt a pecsenyebárány vagy a vágójuh nehezen eladható, a tejtermékek piaca pedig nagyon sérülékeny, hiszen épp a mostani válság mutatott rá arra, hogy a HoReCa-szektor (hotelek, éttermek, kávézók) leállása a kézműves sajtok piacának ellehetetlenítését eredményezte. Mindazonáltal a juh és kecske tartása, a termékfeldolgozás, és esetleg a piacozás a kicsit kalandvágyóbb (újra)kezdőknek járható út lehet. Amiben viszont bárki gyorsan találhat sikerélményt, az a baromfi- (azon belül is a tyúk) és a nyúltartás. Ha jól helyről származik az alapállomány, gyorsan megindul a termelés, és az önellátás igényén túl nagyon hamar keletkezik felesleg is, ami pedig jól eladható. Egy esetleges tartási, takarmányozási hiba gyorsan orvosolható, és adott esetben a sikertelenség, bukás nem jár súlyos anyagi terhekkel.
Bármibe fogunk is bele, a természetközeli és állatbarát tartásmódot, a vegyszer- és gyógyszermentes takarmányozást érdemes választani, ehhez pedig őshonos fajtákat ajánlott vásárolni
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése